Tegnap este még hallgattam a szuszogását, mert nem ment haza, ott maradt, pedig köhögtem, és ha köhögök akkor felébred, és bekapcsolja a Two and a Half Men-t, hogy el tudjon aludni. A Kis Kedves Lény, egy ajándék volt nekünk, nála nagyobb ajándékot nem kaptam még eddigi tudatos életemben.

Amikor kicsi volt, elhitte nekem 
hogy az angyal mosolyog a falon,
hogy az Isten benéz az ablakon,
hogy az árnyék nem csupán vetület,
csináltam neki szamárfület,
ő bánkódott miatta nagyon,
hogy akkor most mi lesz,
a fejebúbján furcsa fülek,
mit szólnak majd a többiek,
vigyázatok nagyon nagyok,
hogy a kicsiknek mit mondotok,
nekik valóság minden szavatok.

Sok hülyeséget mondatam neki, és volt hogy borzalmasan igazságtalanul bántam vele. Meg is ütöttem, nem egyszer. Rá lehetne fogni hogy gyerek voltam én is, de nem annyira, akkor már 14 körül voltam és az már nem kisgyerek. Ő meg kicsi volt, rám volt bízva, és akkoriban talán nem is nagyon volt más vágya mint nagynak lenni, beletartozni a csapatba, az én csapatomba, az én korosztályomba. Csak 5-6 évesen ez nehéz. Én meg 13-16 évesen türelmeteln és agresszív voltam. Amikor itt volt néha éreztem is, hogy távoli. Mégis most hogy otthon voltam megint úgy éreztem egy kicsit, hogy ő az a ki legjobban ismer és megért engem, és én vagyok az aki a világon a legjobban ismerem és megértem őt.